// Nekedbe
Örökké Tiéd
Az a csend, ami körülzár
Az a szó, ami úgyis fáj,
Te a toronyban élsz, a fal csupa jég.
De ha jön az éj, s a szívemhez érsz,
Mikor a szíveddel végre nem félsz,
Ott vár, valahol
Egy titkos menedék.
Hol a külvilág már nem ér el,
Hol a herceged átölel,
Csak hunyd le a szemed, és zuhanj velem.
Hercegnőm, repülj, én elkaplak téged,
A karjaimban éled az öröklétet.
Nem kell a föld, ha az ég a miénk,
Ha a vágyunk a tűz, ami végre kiég.
Nem kell a szó, csak a lélegzeted,
Hogy érezzem végre az életedet.
Fenn, valahol, hol senki se lát,
Mi áttörjük ketten az éj falát.
Az a perc, mikor nem vagy más,
Csak egy őrült, vad szívdobbanás,
Mikor az illatom rajtad a bélyeg marad.
Lehetnék bárki, de te tudod jól,
Hogy a mesénk csakis rólunk szól,
S a Herceg a várban
Csak téged kutat.
Hercegnőm, repülj, én elkaplak téged,
A karjaimban éled az öröklétet.
Nem kell a föld, ha az ég a miénk,
Ha a vágyunk a tűz, ami végre kiég.
Nem kell a szó, csak a lélegzeted,
Hogy érezzem végre az életedet.
Fenn, valahol, hol senki se lát,
Mi áttörjük ketten az éj falát.
Ha zuhanni kell, hát zuhanjunk bátran,
Egymásba veszve, lázban és vágyban.
Nincs már szabály, és nincs már határ,
A Herceged szíve csak terád vár.
Meghalnék a karjaidban én...
Hercegnőm, csak te meg én.
Ott fenn...
Végleg.
Ez a szerzemény egy nagyon személyes történetet dolgoz fel: a várakozást. Egy kapcsolatról szól, ami lépésről lépésre, lassan bontakozik ki a külvilág zaja és a nehézségek ellenére.
Bár a dal címe Örökké Tiéd, a szívét a refrén adja, melyben a beteljesülés vágya a "Hercegnőm, repülj, én elkaplak téged" sorban tölt testet.
A dal annak a feszültségét és vágyát örökíti meg, amikor két ember már tudja, hogy összetartoznak, de az időzítés még nem engedi a teljes beteljesülést, csak a titkos, éjszakai találkozásokat.